Berkó József dédapám– Két kontinens között 

A családfakutatás során újra és újra megtapasztalom, hogy a történelem nemcsak a nagy eseményekben, hanem egy-egy család életében is nyomot hagy. Berkó József, édesapám anyai nagyapja, olyan korban élt, amikor a szegénység, a járványok és a kivándorlás családok ezreinek sorsát formálták.József 1863-ban született Bodrogkisfaludon. Édesapja, Berkó András 1829-ben született Viss községben, édesanyja pedig Szova Julianna volt. Julianna azonban nem láthatta felnőni gyermekét: az 1872-es kolerajárvány áldozata lett. József ekkor mindössze kilencéves volt.Anyai ágon a Szova és a Nemes Olasz családokhoz vezetnek a gyökerei. Nagyszülei Szova János és Nemes Olasz Julianna voltak, dédszülei pedig Nemes Olasz István és Nemes Kossuth Julianna, akikről korábban már írtam.A Berkó család múltja még ennél is messzebbre nyúlik vissza. Kutatásaim szerint József ükapja, Berkó Mihály már az 1740-es években Viss településen élt. Fia, Berkó János 1781-ben született ugyanott. Jó érzés volt felfedezni, hogy a család gyökerei közel másfél évszázadon át ugyanahhoz a bodrogközi településhez kötődtek. Eredetileg a család neve Bertkó volt, később lett Berkó. 1888-ban József feleségül vette a mezőzombori Kahanyec Teréziát. Terézia családja sem volt helybéli eredetű: édesapja Hím-Perényből származott, amely ma Szlovákia Kassai járásához tartozik.Házasságukból hét gyermek született. Egyetlen fiuk, János mellett hat leányuk látta meg a napvilágot: Terézia, Erzsébet, két Mária, Rozália – a nagyanyám – és Anna. A család életét azonban hamar beárnyékolták a veszteségek. Mindkét Mária még kisgyermekként meghalt, később pedig Erzsébetet is elveszítették, aki mindössze huszonhárom évesen hunyt el. Egy szülő számára aligha létezik nagyobb fájdalom annál, mint amikor gyermekét kell eltemetnie.A megélhetés sem volt könnyű. Az 1880 és 1914 közötti nagy kivándorlási hullám idején közel kétmillió ember hagyta el a történelmi Magyarországot az Újvilág reményében. Közülük sokan – Józsefhez hasonlóan – nem végleges letelepedésre készültek, hanem azért vállalták az óceánon túli munkát, hogy néhány év alatt annyi pénzt keressenek, amellyel otthon földet vásárolhatnak vagy biztosabb jövőt teremthetnek családjuknak.Az utaslisták tanúsága szerint József először 1890-ben, majd 1898-ban ismét útnak indult Amerikába. Második útján Brémából hajózott ki a gőzösével, saját költségén. Úti célja Pennsylvania állam Mount Pleasant városa volt.Mount Pleasant akkoriban a Connellsville-i szén- és kokszvidék egyik központjának számított. A magyar kivándorlók többsége a szénbányákban dolgozott. Napi tíz-tizenkét órát töltöttek a föld alatt, csákánnyal fejtették a szenet, nehéz csilléket toltak, miközben állandó omlás- és robbanásveszélyben dolgoztak. A rendkívüli fizikai megterhelés miatt a hasfali sérv a bányászok egyik leggyakoribb betegsége volt.

Blog-Életeken át

Mount Pleasant akkoriban a Connellsville-i szén- és kokszvidék egyik központjának számított. A magyar kivándorlók többsége a szénbányákban dolgozott. Napi tíz-tizenkét órát töltöttek a föld alatt, csákánnyal fejtették a szenet, nehéz csilléket toltak, miközben állandó omlás- és robbanásveszélyben dolgoztak. A rendkívüli fizikai megterhelés miatt a hasfali sérv a bányászok egyik leggyakoribb betegsége volt.Nem tudhatjuk bizonyosan, de amikor megtaláltam József halotti anyakönyvi bejegyzését, amely szerint 1911-ben elhanyagolt sérv következtében halt meg, óhatatlanul felmerült bennem a kérdés, vajon nem ezek az embert próbáló évek alapozták-e meg későbbi betegségét.A családi emlékezet szerint József élete az évek során egyre nehezebbé vált, és életvitele is fokozatosan rendezetlenné lett. Keresztanyám mesélte, hogy dédanyám később úgy rendelkezett, nem szeretne egy sírban nyugodni férjével. Hogy kapcsolatuk megromlásához pontosan mi vezetett, ma már nem tudhatjuk.Nem szeretném felmenteni a hibái alól, de elítélni sem. Inkább úgy tekintek rá, mint egy olyan emberre, akinek az életében a veszteségek és a megpróbáltatások egymást követték. Kilencévesen elveszítette édesanyját, később három gyermekét is el kellett temetnie, kétszer vállalta a hosszú utat Amerikába, hogy biztosabb megélhetést teremtsen családjának, végül pedig mindössze negyvennyolc évesen halt meg. Talán ezek a terhek is hozzájárultak ahhoz, hogy nem mindig találta meg a helyes utat.József halála után családjának újabb fájdalommal kellett szembenéznie.

Legidősebb leánya, Terézia néhány hónappal később Amerikába vándorolt. Talán ugyanaz a remény vezette, amely egykor édesapját is: hogy munkával és kitartással biztosabb jövőt teremthet magának.Az Újvilágban férjhez ment Czibrik Istvánhoz. Családot alapított, gyermekei születtek, és úgy tűnt, végre megtalálta a helyét. A sors azonban vele sem bánt kegyesen. 1916-ban, fiatalon, agyhártyagyulladás következtében meghalt, így gyermekei is nagyon korán elveszítették édesanyjukat.Amikor egymás után megtaláltam József amerikai utaslistáit, majd Terézia kivándorlásának nyomait és új életének dokumentumait, a kivándorlás története egészen személyessé vált számomra. Már nem statisztikai adatokat láttam, hanem egy családot, amely újra és újra megpróbált kitörni a szegénységből, és minden veszteség ellenére reménykedett egy jobb életben.Berkó József története számomra nem elsősorban a kivándorlásról szól, hanem az emberi kitartásról és az élet törékenységéről. Egy kisfiúról, aki korán elveszítette édesanyját. Egy apáról, aki gyermekeiért kétszer is áthajózta az óceánt. Egy emberről, akit a veszteségek lassan felőröltek.Terézia története pedig azt mutatja, hogy a remény gyakran tovább él a következő nemzedékben. Ő is nekivágott ugyanannak a hosszú útnak, új életet kezdett, családot alapított, de neki is túl rövid idő adatott.A családfakutatás során egyre inkább azt érzem, hogy őseinket nem kell hősökké formálnunk ahhoz, hogy tiszteljük őket. Elég, ha megpróbáljuk megérteni az életüket. Hiszen nem tökéletes emberek voltak, hanem hozzánk hasonlóan örömökkel, veszteségekkel, hibákkal és reményekkel éltek.Talán ezért szeretem ezt a munkát. Mert minden újonnan megtalált dokumentum mögött nem csupán egy név vagy egy dátum áll, hanem egy emberi sors, amely arra emlékeztet, hogy a történelem valójában a saját családunk történeteiből épül fel.

A pálmaházaktól a borvidékig: A Talián-kertész/borász dinasztia és a Kossuth-örökség nyomábanAmikor az ember családfakutatásra adja a fejét, legtöbbször száraz adatokkal, nevekkel és évszámokkal találkozik a megsárgult anyakönyvi lapokon. Időnként azonban a kirakós darabkái olyan tökéletesen összeérnek, hogy a múlt megelevenedik, és a generációk története kész regénnyé válik. Az én családom, a Talián család története pontosan a DNS-eredmények, a történelmi nagybirtokok világa és a generációkon át megőrzött családi legendák egy egyedülálló, európai léptékű szakmai dinasztia képét rajzolják ki.A genetika és a nyelv rejtélye: Az Isonzó-völgyétől Kassáig. A családi emlékezet mindig is úgy tartotta, hogy a Taliánok olasz származásúak – maga a név is erre utal. Az édesapámnál elvégzett DNS-vizsgálat ezt a feltevést ragyogóan igazolta: a genetika 6 generációra visszatekintve (éppen a 17. század végére, az 1680–1700-as évekre) egyértelmű gall (észak-olasz) rokonságra mutat.Van azonban a családi múltnak egy izgalmas nyelvi fonala is. Dédapám, Talián Péter (1864–1934) : az egyik hűséges ebét Delo-nak nevezte el. A delo szó szlovénül munkát jelent. Hogy kerül egy szlovén kifejezés egy olasz gyökerű magyar családba?A történelmi földrajz adja meg a választ. Ez a nyelvi és genetikai kombináció tűpontosan az Isonzó völgyére, a történelmi Görz (Gorizia) grófságra (ma az olasz-szlovén határvidék) mutat. Az itt élt, genetikailag észak-olasz/gall családok teljesen kétnyelvűek voltak. Amikor az ősök a 18. század legelején Magyarországra érkeztek, a környezetük "olasznak" (Taliánnak) nevezte őket, de a családi intimszférában a határvidéki szlovén kifejezések némelyike – mint a munkára utaló Delo – generációkon át megőrződött belső emlékként.Egy uradalmi főkertész- és vincellérdinasztia életútjaA család nem kétkezi jobbágyként érkezett a Kassa-környéki Abaúj-Torna vármegyébe. A Rákóczi-szabadságharc után újjáépülő nagybirtokok kétségbe esetten keresték a magasan képzett, írástudó szakembereket a kastélykertek és gazdaságok irányítására. 

Az első itt megtalált ős, Talian János (1709 ? –1763 Polyi ) hozhatta magával azt az észak-olaszországi botanikai és oltási szaktudást, amely aztán a családban apáról fiúra öröklődött/öröklődhetett.Ükapám, Talián György (1815–1877) elismert uradalmi főkertész volt. Olyan neves arisztokrata családok mintagazdaságaiban szolgált, mint az Andrássyak Taktabájon, a Dessewffyek Tiszavasváriban, vagy a Bethlen-Wesselényi családok Tiszaeszlár-Bashalmon. Ez a korszak volt a főúri pálmaházak kezdeti aranykora: az ükapám feladata volt a fűtött üvegházakban a legkülönlegesebb trópusi ritkaságok nevelése.Dédapám Péter 1864-ben született . Talián Péter mindössze 13 éves volt, amikor az édesapja meghalt. Bár az intézményes iskoláztatás kora előtt járunk, Péter az apja nyomdokaiba lépett: a szőlészetre specializálódva vincellér lett. 

Farkasölők a bodrogkeresztúri dűlőkönItt, a bodrogkeresztúri dűlőkön a dédapám a családi legendárium igazi ikonikus alakjává vált. Vincellérként a nagy értékű aszútermést kellett védenie a tolvajoktól és a Zempléni-hegységből lemerészkedő vadaktól. Puskával a vállán járta a szőlőhegyet, és három hatalmas, bátor farkasölő kutya kísérte:• Delo – aki az észak-olasz/szlovén határvidéki múlt emlékezetét hordozta a nevében ("Munka").• Betyár – a hamisítatlan, kemény magyar őrkutya.• Mangó –akkoriban meglepő névválasztásAhol a Talián- és a Kossuth-vérvonal találkozikA dédapám, Talián Péter és a bátor dédanyám, Schwartz Mária által választott új otthon, Bodrogkeresztúr hozta el a család történetének legfontosabb mérföldkövét. A velük tartó gyermekek között ott volt a nagyapám, idősebb Talián Imre is, aki itt, a hegyaljai településen ismerte meg és vette feleségül Berkó Rozáliát.Rozália anyai felmenőinek kikutatása igazi történelmi szenzációt hozott. Az ő ága (a Berkó, Szova és Olasz családokon keresztül) egyenesen a Turóc vármegyei ősi fészekből Zempléni-medencébe szakadt, 1690 körül született Nemes Kossuth Tamáshoz vezet vissza. Ez az az udvardi és kossuthfalvi nemesi család,amelyből Kossuth Lajos is származik. Amikor nagyanyám, Berkó Rozália és nagyapám, Talián Imre összeházasodtak, két különleges világ olvadt egybe. Ebből a frigyből született édesapám, Talián Imre, és így jutott el hozzám ez az örökség.Minden egyes élet története magával ragadó. Az enyémben ott él az Isonzó-völgy kétnyelvűsége, az abaúji barokk kastélyok pompája, a reformkori pálmaházak illata, a bodrogkeresztúri dűlők csodás látványa és a Kossuth-ősök történelmi büszkesége. Olasz határvidéki, felvidéki és zempléni szálak, amelyek a Tokaj-Hegyalján találtak végleges otthonra – olyan örökség ez, amelyet kötelességem megőrizni és továbbadni.

A XIX. századi észak-magyarországi, közelebbről a szepességi hunfalvai (Hunsdorf) izraelita közösség névadási gyakorlata komplex, többrétegű kulturális stratégiáról tanúskodik. A levéltári források – így a helyi hitközségi anyakönyvek – és a modern genetikai genealógia (DNS-kutatás) összevetése rávilágít arra, hogy a tradicionális vallási előírások, a hatósági kényszer és a rejtett családi vándorlási örökség miként alakították a felmenők mindennapi identitását. A vizsgált családtörténeti ív a II. József-féle, 1787-es névrendelet idejéig nyúlik vissza, amikor a zsidó lakosság számára kötelezővé vált az állandó német vezetéknevek viselése. A szegényebb, kiszolgáltatottabb társadalmi rétegek – köztük az 1784-ben született szépapám, Schwartz Bernát felmenői – nem rendelkeztek anyagi forrásokkal hangzatos nevek vásárlására. Esetükben a császári tisztviselők a legnyilvánvalóbb, szabad szemmel látható fizikai tulajdonságok alapján osztották ki a neveket. Így kapta a család a leíró jellegű Schwartz (Fekete) nevet, amely mögött a felmenők sötétebb, mediterrán fenotípusa húzódott meg. Ezt a mintázatot egészítették ki a korszakra jellemző további tipikus kapott nevek, mint a Friedmann (a rituális Sálom polgári megfelelője), a Herz (a jiddis Löb/Lev németesítése) és a Meyer (az ősi Meir név családnévvé rögzítése). A keresztnevek használatában a család egy sajátos, kettős névrendszert működtetett, amely éles határt húzott a vallási-belső autonómia és a világi integráció közé. Bár a hitközségi írnokok és a rabbik bejegyzései a mai kutató számára gyakran következetlennek, "összevisszának" tűnhetnek, ezek valójában a beszélt jiddis nyelv és a hivatalos állami bürokrácia folyamatos kompromisszumát tükrözik. Így vált a családi és zsinagógai kontextusban használt jiddis Hirsel a hivatalos iratokban Hermanná (mint dédapám esetében), a tradicionális, "királynő" jelentésű Máli (vagy a szepességi dialektusban Málig) pedig a kötelező állami elvárások miatt a rabbi tolla által Amáliává (vagy esetenként Rézivé, mint dédanyám esetében).

 A rabbi a jogi előírások miatt a hitközségi anyakönyvben egymás mellé, egyetlen sorba jegyezte be mindkét keresztnevet, ezzel biztosítva a hivatalos és a vallási azonosíthatóságot. A család legmeghatározóbb, egyedi jellegzetessége azonban a szefárd kulturális és genetikai kontinuitás megőrzése az alapvetően askenázi környezetben. Miközben a tősgyökeres hunfalvai askenázi zsidóság babonás félelemmel kerülte a gyermekek élő rokonok utáni elnevezését, ezen a vonalon – az 1864-ben született dédanyám ágán – szisztematikusan megjelent az a szokás, hogy a második leánygyermek a még élő anyai nagyanya nevét kapta meg. A felmenőim ezt a teológiai feszültséget a névterek zseniális megosztásával oldották fel: a kislánynak kizárólag a nagyanya nem jiddis, azaz polgári nevét adták át a hivatalos anyakönyvben. Ez a kiskapu lehetővé tette, hogy eleget tegyenek a felmenők iránti szefárd tiszteletadásnak anélkül, hogy sértették volna az askenázi környezet vallási tabuit. Ezt a levéltári anomáliát a modern autonóm DNS-vizsgálatok (különösen a Family Tree DNA finomhangolt zsidó adatbázisa) teljes mértékben igazolták. A családban kimutatott szefárd, valamint az apai ágon megjelenő anatóliai és mizrahi genetikai töredékek (melyek édesapámnál, nővéremnél és nálam is kirajzolódnak) hajszálpontosan bizonyítják egy nagyon régi, az Ibériai-félszigetről vagy a Közel-Keletről észak felé vándorló, majd az askenázi magba beolvadó ős jelenlétét. Bár a család az évszázados, ma már pontosan rekonstruálhatatlan vándorlások során felvette az askenázi szokásokat, a kényszerből kapott Schwartz név, a sötét külső vonások és a hitközségi iratokban rögzített egyedi névadási trükkök generációkon át, időkapszulaként őrizték meg ezt a rejtett, mediterrán örökséget.

Talán egy évig be sem léptem az Ancestry oldalára, egészen két héttel ezelőttig. Amikor újra megnyitottam, egy Schwartz vezetéknevű amerikai hölgy családfája várt megtekintésre. A családfán elsőként feltüntetett személy Friedmann Israel volt, aki 1836-ban Tolcsván született, így nagyjából egykorú lehetett az ükapámmal. A bejegyzések szerint az ő lánya később egy Schwartz nevű férfihoz ment feleségül. A Friedmann és a Schwartz nevek kombinációja rögtön felkeltette az érdeklődésemet, hiszen az én szépanyámat Friedmann Rachelnek hívták, az ő lányát, az ükanyámat Mayer Rézinek, a dédanyámat pedig Schwartz Rachel Rósának! Vajon ez a tolcsvai ág rejtette a kulcsot, amely dédszüleim megismerkedésének helyéhez vezet? A névegyezések és a közös tolcsvai kötődés arra ösztönzött, hogy alaposabban utánanézzek a település anyakönyveinek.

Így kezdtem el Tolcsva zsidó házassági bejegyzéseit kutatni. A keresés hamar egy fontos, addig ismeretlen családi adathoz vezetett: dédanyám bátyja, Bernard (Bernát) 1886 januárjában Tolcsván kötött házasságot Stark Rézivel /Rosie. Ez a bejegyzés újabb értékes nyomot adott a családtörténethez. Felveti annak a lehetőségét, hogy a Stark családon keresztül többet tudhatok meg Bernard fiatalkoráról, és talán arról is, hogyan került kapcsolatba Tolcsvával, és hol sajátította el a bádogosmesterségét. Stark Rosie édesapja Stark Ignác bádogos mester volt. Úgy vélem Rachel a bátyja közelében élt rokonoknál. 

A tolcsvai kutatás során Mayer Rézi – ükanyám – későbbi sorsát is igyekeztem tisztázni. Az apa korai halála után kérdéses volt, hogy az özvegyen maradt anya újraházasodott-e, de a település anyakönyveiben nem találtam erre vonatkozó bejegyzést. Dédanyám, Schwartz Rachel életének az édesapja halálát követő évei így továbbra is homályosak. 

Mindössze 9 éves kislány volt, amikor félárvává vált, míg bátyja, Bernát 12 esztendős. Egy apa nélkül maradt zsidó család sorsa ebben a korban rendkívül nehéz volt, a zsidó hagyományok és a mindennapi túlélési stratégiák azonban szigorú keretet adtak az ilyen élethelyzeteknek. A zsidó közösségekben bevett szokás volt, hogy a félárván vagy teljesen árván maradt fiúgyermekeket – különösen, ha elérték a 12-13 éves kort, a vallási nagykorúság (a bár micvá) határát – korán munkára fogták. Bernát feltehetően ekkor került el inasnak egy bádogosmesterhez, hogy kitanulja a szakmát. 

A kis Rachel előtt, mint fiatal árva lány előtt, hasonlóan rögös út állhatott. Elterjedt gyakorlat volt, hogy a szegény sorsú vagy árva lányok rokonokhoz, esetleg jómódúbb családokhoz kerültek mindenesnek, vagy a házimunkában és a családi üzletben segédkeztek. A családi emlékezetben fennmaradt szatócsbolt története is ide kapcsolódhat: könnyen elképzelhető, hogy Rachel egy ilyen üzletben dolgozott a mindennapi betevőért és a szállásért cserébe.

A zsidó vallási jog (a Halácha) és a közösségi etika kiemelten fontos kötelességnek tartja az árva lányok kiházasítását és hozománnyal való ellátását (Hachnasat Kallah). Hozomány nélkül egy zsidó lánynak szinte esélye sem volt abban a korban. Ha a család nem tudta előteremteni, a helyi zsidó jótékonysági egyletek gyűjtöttek rá. Rachel esetében azonban a sors rendhagyó, drámai fordulatot vett.

Dédanyám végül 22 éves korában ment férjhez, ami zsidó nőként abban az időben viszonylag későinek számított. Az, hogy végül egy keresztény férfihoz, a vincellérként dolgozó Talián Péterhez kötötte az életét, sorsfordító lépés volt.

A két fiatal találkozása Tolcsván történhetett, ahol Talián Péter már a megismerkedésük idején Rachel rokonainak alkalmazásában állhatott vincellérként. Tolcsván a kiterjedt és jómódú zsidó családok közül többnek is voltak saját szőlőbirtokai és borospincéi. Amikor Rachel félárván maradt, a rokonság valószínűleg befogadhatta, és a család birtokán vagy a szatócsboltban biztosított neki munkát. Talián Péter szakértő keresztény vincellérként nap mint nap ezeket a családi dűlőket gondozta és irányította a szőlészeti munkákat. Rachel így a saját rokonai birtokán, a mindennapok során, a dűlők világában ismerte és szerette meg a náluk dolgozó Pétert. 

Ezért a szerelemért Rachel a legmagasabb árat fizette: a családja kitagadta őt. A kitérés és a vegyes házasság miatt a szigorú vallási törvények szerint halottá vált, a nevét ki kellett törölni a mindennapokból, és jelképesen gyászt ültek érte. Rachel elhagyta a múltját, és a keresztségben a szimbolikus Mária nevet vette fel.

Tolcsván a kitagadás után nem maradhatott, így a fiatalok Tiszaeszlárra mentek házasodni, ahol Péter anyja és családja élt. Bár ott kerestek menedéket, a keresztény rokonok fogadtatása is fájdalmas lehetett. Hogy pontosan hogyan értékelték Péter döntését, azt a mai napig nem tudni közvetlen forrásokból, de az elhidegülés jelei egyértelműek voltak: gyermekeik születésekor Péter egyetlen testvére sem volt hajlandó vállalni a keresztszülőséget. Ez a rideg elutasítás megmutatja, hogy a két fiatal valójában két tűz közé került: miközben Rachel zsidó családja kitagadta az áttérőt, Péter keresztény családja sem fogadta be a zsidó származású asszonyt és az érkező gyermekeket. Kutatásaim szerint Bernát, Rachel testvére a családjával Bécsbe ment, majd onnan Amerikába vándorolt ki. Úgy gondolom, ő is szégyenbe került Rachel döntése miatt.

Ebből a kettős kirekesztettségből fakadt az a rendíthetetlen belső szövetség és vándorlás, amely végigkísérte az életüket. 1898 körül Nyírpazonyba költöztek, ahol Péter a Nyírség új szőlőtelepítésein dolgozott. Az igazi és végleges hazatérést Tokaj-Hegyaljára azonban az hozta el, amikor 1903–1905 körül Bodrogkeresztúrba költöztek, és halálukig ott éltek. Bodrogkeresztúron Péter elismert szakemberként folytatta hivatását, és a helyi, megbecsült vincellér lett: hosszú időn át állt a neves helyi birtokos, Venglárcsik István alkalmazásában is, akinek a dűlőit nagy gonddal felügyelte.

Időközben kiderült, hogy unokatestvérem, édesapám egyik nővérének a lánya, pontosan tudta, hol található Rachel és Péter sírja a bodrogkeresztúri temetőben, és szeretettel gondoskodott annak rendbetételéről. A kör bezárult. A sírhely meglelése és ez a kutatás bizonyítja: az utókor szeretete, az igazság felszínre kerülése és az emlékezet ereje mindennél erősebb – mert csak az hal meg, akinek többé nem mondják ki a nevét.

Rachelből Mária – Egy elveszített és visszanyert identitás történeteCsaládfakutatásom egyik legmeghatározóbb alakja dédanyám, Schwartz Rachel Rosa volt, aki 1864. augusztus 5-én született Hunfalun (a mai szlovákiai Huncovce településen). Szülei Schwartz Herman és Mayer Róza (Rézi) voltak. Apai nagyszülei Schwartz M. Bernard és Hertz Pessel, anyai nagyszülei Mayer Gerschon és Friedmann Rachel voltak.Rachelnek két fiútestvére született: bátyja, Bernard később Bécsben kötött házasságot Stark Rosie-val, majd az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol Manhattanben telepedtek le. Öccséről, Mosesről egyelőre nem sikerült további adatokat találnom.Hunfalu a 19. században a Szepesség egyik jelentős települése volt, ahol különböző kultúrák és vallási közösségek éltek egymás mellett. A zsidó közösség tagjai jellemzően kereskedelemmel, kézművességgel és kisebb vállalkozásokkal foglalkoztak. Rachel családjának életútja is ezt tükrözi: nagyszülei kezdetben rongyokkal és kalapokkal kereskedtek házalóként, később egyikük kocsmáros-vendéglős lett.Az 1869-es népszámlálás egy különleges részletet is megőrzött számunkra: Rachel gyermekkorában családja egy római katolikus családtól bérelt szobát. Bár szerény körülmények között éltek, a családi emlékezet szerint idővel jobb körülmények közé kerültek. A sors azonban hamar próbára tette őket. 1872-ben mindkét nagyapja elhunyt, majd 1873-ban édesapját, Hermannt is elveszítette. Nagymamáiról sajnos kevés adat maradt fenn. Édesanyja feltehetően később újraházasodott, és Rábaszentmártonban élt tovább, ahol 1916-ban hunyt el.Rachel életének legnagyobb fordulópontja azonban nemcsak a veszteségekhez, hanem a szerelemhez kötődik. A családi történetek szerint a Tokaj-hegyalján ismerkedett meg későbbi férjével, Talián Péterrel, aki vincellérként dolgozott a környéken. Rachel rokonainál volt-dolgozott, amikor találkoztak, és egymásba szerettek.Ez a kapcsolat azonban súlyos árat követelt tőle. 1887-ben Tiszaeszláron kikeresztelkedett, majd egy hónappal később házasságot kötött Talián Péterrel. A katolikus egyházban a házasságkötés feltétele volt a reverzális. Ebben dédanyámnak és dédapámnak alá kellett írnia, hogy a születendő gyermekeiket szigorúan katolikus hitben fogják nevelni. A korszakban a vallási nevelés és a vasárnapi templomba járás a család nyilvános arca volt a helyi közöség felé. Rachel döntése a családtól való elszakadással járt: a családi emlékezet szerint többé nem láthatta szüleit és testvéreit.A 19. század vallásos zsidó közösségeiben a vallás elhagyása különösen súlyos döntésnek számított.

A zsidó vallási és közösségi élet szorosan összetartó rendszert alkotott, ezért aki áttért egy másik vallásra, sok esetben elveszítette helyét a közösségben és kapcsolatait a családjával is. A kitérés nem csupán egyéni hitbeli döntés volt, hanem identitásváltás, amely gyakran teljes elszakadást jelentett a korábbi világtól.Teljes kitagadás: A lány elveszítette a jogát a hozományra és az örökségre. Minden kapcsolatot megszakítottak vele, nem látogathatta szüleit, és nem vehetett részt családi eseményeken. Közösségi szégyen: A kitérés hatalmas presztízsveszteséget jelentett a családnak a helyi zsidó hitközségben. Rontotta a testvérek házasodási esélyeit, mivel a családot megbélyegzettnek látták. Gyászülés (Sivá): A tradicionális, ortodox családok úgy tekintettek a kitért lányra/rokonra, mintha meghalt volna. Hétnapos hivatalos gyászt ültek érte, megszaggatták a ruhájukat, és földön ülve gyászolták meg az elvesztését.Kaddis imádság: A szülők elmondták érte a halotti imát ezzel jelezték, hogy számukra meghalt a kitért személy, és neve többé nem hangozhat el a házban. Különös történelmi háttér, hogy Rachel és Péter Tiszaeszláron tette meg ezt a lépést, amely az 1882–1883-as tiszaeszlári vérvád per miatt az egész országban ismertté vált. A település neve különösen erősen összekapcsolódott a zsidó közösségek és a társadalmi előítéletek történetével. Korábban már említettem, hogy Péter édesanyja és testvérei Tiszaeszláron éltek.Új életében Rachelből Mária lett. Gyermekeit római katolikusként nevelte, minden vasárnap templomba vitte őket misére, és a környezete már ezen a néven ismerte. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy múltjának egy része egész életében vele maradt. Otthon továbbra is viselte hajfedőjét, tartotta az ünnepeket, külön főzött magának kölest.Ezek az apró, rejtett gesztusok mutatják, hogy az identitás milyen mélyen képes megőrződni bennünk. A történettudomány ezt a jelenséget gyakran a kriptozsidóság fogalmával írja le. Kriptozsidónak nevezik azokat, akik nyilvánosan már más vallás szerint élnek, de magánéletükben tovább őriznek bizonyos zsidó vallási vagy kulturális hagyományokat, vagy teljes egészében. Rachel esetében nem állítható bizonyossággal, hogy így határozta volna meg magát, de életének ezek a részletei azt mutatják, hogy korábbi identitása nem tűnt el.Rachel és Péter hat gyermeket neveltek. Gyula és Erzsébet még kisgyermekként meghaltak, négy fiú azonban felnőtt: Sándor, Ferenc, József és Imre, a nagyapám.József huszárként szolgált az első világháborúban. Az isonzói harcok során fogságba esett, majd az olaszországi Avezzano hadifogolytáborába került. Hazatért, megnősült, de egy évvel később szíve megszűnt dobogni. Bele sem lehet gondolni, mit jelenthetett egy édesanyának eltemetni a fiát. Felesége hosszú ideig gyászolta, majd később egy budapesti pincérhez ment férjhez.A család Tiszaeszlárról Nyírpazonyba (itt született nagyapám), majd Bodrogkeresztúrra költözött. Péter itt továbbra is vincellérként dolgozott, emellett egy Venglárcsik István nevű téglagyár- és kőbányatulajdonos alkalmazásában is állt. 1934-ben szívgyengeség következtében hunyt el, ekkor már fiuknál, Imrénél laktak.Rachel később nem tudott együtt élni menyével, ezért másik fiához, Sándorhoz költözött. Ott érte a halál 1944 decemberében, amikor a második világháború alatt nagy harcok dúltak a térségben.

Férjével együtt a bodrogkeresztúri római katolikus temetőben nyugszik.Kutatásom során folyamatosan azt éreztem, hogy meg kell találnom, ki is volt valójában ő. Nemcsak adatokat kerestem, hanem egy elveszett identitást próbáltam visszaadni. Kimondhatatlan érzés volt, amikor megtaláltam Rachel születési nevét, és még elmondhattam édesapámnak és keresztanyámnak – akik sajnos ma már nincsenek közöttünk –, hogy Mária mögött valójában Rachel Rosa állt.Amit örökül kaptunk. Ahogy egyre mélyebbre ástam a családom történetében, egyre többször fogalmazódott meg bennem a kérdés: vajon mennyit hordozunk magunkban azokból az életekből, amelyeket soha nem ismertünk? Mennyit öröklünk a géneken keresztül az emlékeikből, veszteségeikből, félelmeikből, reményeikből, örömükből és bánatukból?Rachel története számomra nem ért véget 1944 decemberében. Úgy érzem, valamilyen formában tovább élt a következő nemzedékekben is.A gyökértelenség érzése. A kirekesztettség. Az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy olykor úgy ítélnek meg bennünket, hogy közben mi magunk sem tudjuk, miért és kik is vagyunk valójában.A kutatás során nemcsak a saját családom múltját tártam fel. Lehetőségem nyílt/nyílik arra is, hogy más családok történetét kutassam, többek között a Kozma utcai izraelita temetőben. Ott járva minden alkalommal különös érzés fogott el. A sírkövek mögött nem csupán nevek álltak, hanem életek, családok és történeteik.Van egy régi mondás, amit hallottam valahol, amely szerint az ember akkor hal meg igazán, amikor már senki sem mondja ki a nevét.Sokáig úgy tűnt, Rachel neve elveszett. Egy másik név mögé rejtőzött, egy másik történet része lett. De a nevek nem tűnnek el végleg, amíg van valaki, aki keresi őket.Ma már tudom: Ő szíve mélyén mindig Rachel volt.Egy izraelita temetőben találkoztam először ezzel a mondattal:"Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe."Amíg kimondjuk a nevüket, amíg mesélünk róluk, amíg továbbadjuk a történetüket, addig valamilyen formában velünk maradnak.Rachel lelke immár nemcsak a sírban nyugszik, hanem a család emlékezetében is.A neve újra elhangzik.A története tovább él.Mert végül nemcsak mi keressük a múltat.A múlt is keres bennünket.Segít megérteni, honnan érkeztünk – és talán irányt mutat abban is, hogy hová tartunk. Kevesebb megjelenítése

A zsidó családnevek történetének megértéséhez egészen az ókorig kell visszanyúlnunk. A mai értelemben vett, nemzedékről nemzedékre öröklődő családnevek ugyanis nem léteztek mindig. Az embereket elsősorban személynevük, apjuk neve, származási helyük vagy családi kapcsolataik alapján azonosították. A bibliai névadásban gyakori volt a "valakinek a fia" megjelölés. A héber ben jelentése "fia", a bat jelentése "lánya". Így az illető neve és származása együtt segített megkülönböztetni az azonos keresztnevű embereket.Az ókor későbbi évszázadaiban a zsidó névadásra egyre nagyobb hatással voltak a környező népek és nyelvek. A héber nevek mellett görög, latin és arámi névváltozatok is használatba kerültek. Az olyan nevek, mint Jákob, Jichák, Mose vagy Dávid, különböző nyelvi formákban maradtak fenn. A névhasználat tehát már ekkor sem volt egységes: az emberek neve alkalmazkodhatott ahhoz a nyelvi és kulturális környezethez, amelyben éltek.A középkorban, különösen a Közel-Kelet és az Ibériai-félsziget többnyelvű közösségeiben, az apai névből, a származási helyből vagy más személyes jellemzőből kialakult megnevezések egyre fontosabbá váltak. Az arab ibn és a héber ben egyaránt a leszármazásra utalt. Az Ibn Ezra név például Ezra fiát jelenti. Az ilyen névformák egy része idővel öröklődő családnévvé alakult, mások azonban továbbra is az adott személy családi kapcsolatát jelölték, ezért nem tekinthetők automatikusan mai értelemben vett vezetékneveknek.

A középkori Spanyolországban és Portugáliában a zsidó közösségek egy része már évszázadokkal a modern névszabályozás előtt használt családneveket. Ezek származhattak földrajzi helyekből, apai nevekből, foglalkozásokból vagy régebbi családi megnevezésekből. A Toledano például Toledo városára utaló név, míg az Abravanel, a Benveniste és az Abulafia a középkori zsidó névanyag ismert példái. Az ibériai zsidóságot szefárd hagyományként ismerjük. Az 1492-es spanyol kiűzetés, majd az 1497-es portugál kényszerű áttérések következtében számos család új országokba költözött, ahol nevük írásmódja és használata a helyi nyelvekhez igazodhatott.A 15–17. században a vándorlások és a kényszerű áttérések tovább alakították a zsidó névhasználatot. Egyes családok Észak-Afrikában, az Oszmán Birodalomban vagy más európai területeken telepedtek le, és különböző nyelvi környezetekben őrizték meg vagy módosították nevüket. Azoknál, akik keresztény hitre tértek, keresztény személynevek és a helyi társadalomhoz illeszkedő családnevek is megjelentek. Emiatt ugyanannak a családnak a neve különböző történelmi iratokban eltérő formában szerepelhetett. Egy név mai alakja tehát nem feltétlenül egyezik meg azzal, amelyet a család több évszázaddal korábban használt.A 18. században Közép- és Kelet-Európa több államában megkezdődött a zsidó lakosság családneveinek hatósági szabályozása. A Habsburg Birodalomban II. József 1787. július 23-án kiadott rendelete előírta a német nyelvű személy- és családnevek használatát a zsidó lakosság számára. A névválasztás és a nevek hivatalos rögzítése szabályozott keretek között történt. A családnevek különféle forrásokból származhattak: földrajzi helyből, foglalkozásból, személynévből vagy természeti elemekből. Ilyen névtípus például a Mannheimer, a Fischer, a Mendelsohn vagy a Goldberg.

 A névválasztással kapcsolatban olyan történetek is fennmaradtak, amelyek szerint a pénzügyi lehetőségek befolyásolhatták a kívánt név megszerzését, de nem tekinthető bizonyított általános szabálynak, hogy a gazdagabbak szebb, a szegényebbek pedig kevésbé tetszetős neveket kaptak. A 19. században Magyarországon egyre nagyobb jelentőséget kapott a névmagyarosítás. Sokan magyar hangzású családnevet választottak, hogy kifejezzék a magyar nyelvhez és nemzeti közösséghez való kötődésüket, vagy megkönnyítsék társadalmi és szakmai érvényesülésüket. Egyesek korábbi nevük jelentését fordították le magyarra, mások hangzásban hasonló nevet választottak, megint mások teljesen új családnevet vettek fel. Például a német Schwarz jelentése "fekete", amelynek magyar megfelelője a Fekete. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden ilyen nevű család esetében tényleges névváltoztatás történt volna. A magyarosítás mögött sokféle személyes és társadalmi indok állhatott, és nem jelentette automatikusan a korábbi vallási vagy családi hagyományok feladását.A családnevek története így az ókori apai leszármazást jelölő megnevezésektől a középkori, részben már öröklődő családneveken át a modern, hatóságilag rögzített vezetéknevekig vezet. A névváltozatok sokszor a vándorlások, a nyelvi környezet, a társadalmi helyzet és a történelmi kényszerek emlékét őrzik. A családfakutatásban ezért egy név eredete fontos kiindulópont lehet, de önmagában nem bizonyítja a család vallását, etnikai származását vagy egy másik, azonos nevű családdal való rokonságát. Ezek feltárásához az anyakönyvek, a felekezeti nyilvántartások, a lakóhelyek és a levéltári dokumentumok együttes vizsgálata szükséges.

A Tarna-menti új hazától a zengő cimbalomig: A Macz család évszázados utazása

A történelem legmélyebb igazságait nem a száraz évszámok, hanem az emberi sorsok mesélik el. A Macz család krónikája egy olyan monumentális történelmi tablót rajzol meg, amely a 18. századi, romjaiból újjáéledő Magyarország és a Rajna-vidék közötti végtelen országutakon kezdődött, majd a Mátraalján át vezetett a Sajó és a Hernád vidékéig.

Az ígéret földje: Út a Rajna-vidékről a Tarna mellé

A történet 1713-ban veszi kezdetét a távoli Német Birodalomban, ahol Macz Miklós meglátta a napvilágot. Az akkori Rajna-vidék, a Rajnai Palotagrófság (Pfalz), valamint a trieri és kölni egyházi fejedelemségek területei a spanyol örökösödési háború és a feudális terhek miatt elszegényedett, bizonytalan világgá váltak. Amikor báró Grassalkovich Antal – korának egyik legcéltudatosabb nagybirtokosa – 1740-ben megvásárolta a török időkben elpusztult debrői uradalmat, pontosan tudta: a virágzáshoz dolgos kezekre van szükség. A középkori Csal falu helyén egy teljesen új települést álmodott meg.

Macz Miklós 1713-as németországi születésétől az édesanya hejőkürti kötődéséig a család története maga a magyar történelem: a túlélés, az újrakezdés és a kultúrák harmonikus összefonódásának gyönyörű példája.

A Grassalkovich által felajánlott kedvezmények – az adómentesség, az építkezéshez ingyen biztosított faanyag és a termékeny földek ígérete – elegendő reményt adtak Macz Miklósnak és kortársainak, hogy hátrahagyják szülőföldjüket. Vállalva a hosszú, Dunán zajló, bizonytalan utazást, az 1740-es évek közepén megérkeztek az új településre, amely az Aldebrő nevet kapta.  A betelepülők zárt, mélyen katolikus közösséget alkottak, ahol az első évtizedekben szinte kizárólag németül beszéltek. Hitük erejét és szorgalmukat bizonyítja, hogy alig húsz évvel az érkezésük után, 1760-ban már állt a falu saját kőtemploma. Ebben a születő, új világban, 1767-ben látta meg a napvilágot Miklós fia, Macz Péter. Az ő sorsa szimbolizálja a generációs fordulópontot: míg az apa még a német tájak emlékét hordozta a szívében, a fiú már ízig-vérig aldebrőinek született.

Dohányfüst és hárslevelű: A debrői örökség

A telepesek magukkal hozták a nyugat-európai mezőgazdasági kultúrát. Aldebrő földjein a dohánytermesztés vált az elsődleges megélhetési forrássá, a debrői dohány pedig hamarosan országos hírnévnek örvendett. Ezzel párhuzamosan a domboldalakon virágzásnak indult a szőlőművelés is, megalapozva azt a borkultúrát, amely később a Debrői Hárslevelű formájában tette világhírűvé a borvidéket. 

Új utakon: Sajóöröstől Hejőkürtig

Ahogy teltek az évtizedek, a történelem kereke továbbgördült, és a Macz család újabb földrajzi váltásra kényszerült. Az Aldebrőn született ükapa, Macz Gábor idején a család elhagyta a Tarna-menti dombokat. A költözés hátterében a jobb megélhetési lehetőségek vagy a földek aprózódása állhatott. Úti céljuk a Sajó és a Hernád torkolatvidéke lett: előbb Sajóörös, ahol a dédapa, Macz János született, majd a szomszédos Hejőkürt.

Hejőkürtön a család életét már a dél-borsodi síkság mezőgazdasága és a virágzó állattenyésztés határozta meg. A föld szeretete és a kemény munka apáról fiúra szállt, ám a dolgos hétköznapokat mindig megszépítette a művészet. A nagypapa nemcsak a földet művelte és az állatokat gondozta, hanem a környék ünnepelt alakjává vált: cimbalmon és tangóharmonikán játszott a lakodalmakban. A Rajna-vidékről hozott régi dallamok helyét átvették a magyar csárdások és nóták, de a zene iránti fogékonyság ugyanaz maradt, mint amit az ősök a tengerentúli utazáshoz hasonlatos betelepülés során a batyujukban hoztak.

Kolera idején – egy járvány, amely szinte egyetlen családot sem került el

A kolerajárvány a 19. században nem pusztán egy egészségügyi probléma volt. Emberek tömegeinek halálát okozta, családokat szakított szét, kisgyermekeket hagyott szülő nélkül, és hosszú időre meghatározta az utánuk következő generációk életét.

A saját családfámban is több ilyen veszteséggel találkoztam.

Berkó József és későbbi felesége, Kahanyec Terézia egyaránt kisgyermekként veszítették el édesanyjukat. József édesanyja, Szova Julianna 1872.december 23-án, a nagy kolerajárvány idején hunyt el, Terézia édesanyja Szabó Erzsébet, pedig 1873-ban esett a kolera áldozatául. József nagyapja, Szova János már korábban, 1849-ben halt meg, ugyancsak egy kolerajárvány idején.

Egy másik ágamon Schwartz Hermann, dédanyám, Schwartz Rachel Rosa édesapja 1873. szeptember 2-án hunyt el. Halálának oka a rendelkezésemre álló adatok alapján nem bizonyítható egyértelműen, de az időpont miatt valószínűnek tartom, hogy ő is a kolerajárvány áldozata lehetett.

Amikor ezeket a dátumokat egymás mellé teszem, egy egészen más képet kapok a 19. századi családi életről. A járványok nem csupán távoli események voltak: beléptek az otthonokba, elragadták a szülőket, és olyan gyermekeket hagytak maguk után, akiknek egészen fiatalon kellett megtapasztalniuk a veszteséget.

Ezek a halálesetek pedig traumákat hagytak maguk után. A szülő nélkül maradt gyermekeknek és a megözvegyült házastársaknak egy olyan veszteséggel kellett tovább élniük, amely a következő generációk életére is hatással lehetett.

Több mint családfa

Számomra ez a kutatás ismét bebizonyította, hogy a családfakutatás messze több, mint nevek és évszámok összegyűjtése.Egy-egy református lelkészcsalád történetén keresztül kirajzolódik egy egész korszak kapcsolatrendszere. A Debreceni Református Kollégiumban kötött barátságok, a Somogyban szolgáló lelkipásztorok rokoni kapcsolatai, a művelt köznemesség és a magyar irodalom nagy alakjai ugyanannak a közösségnek voltak részesei.Kevés családfakutatás során adatik meg az a különleges élmény, hogy egy ügyfél felmenőinek történetében egyszerre találkozhatunk Csokonai Vitéz Mihállyal, Kis Bálinttal, Nemes Nagy Gergellyel, Nemes Sárközy Istvánnal és – a Thulmon család révén – Berzsenyi Dániel rokonsági körével.Számomra ez teszi igazán különlegessé ezt a kutatást: annak felismerését, hogy a családtörténet nem elszigetelt életek sora, hanem a magyar történelem és kultúra élő szövete. Néha pedig egy régi anyakönyvi bejegyzés vagy egy elfeledett újságcikk segítségével arra is fény derül, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb költője éppen ügyfelem őseinek otthonában talált menedéket élete egyik legnehezebb időszakában.Amikor ezt a kutatást elkezdtem, még nem sejtettem, milyen különleges történetek bontakoznak majd ki a régi egyházi és levéltári források lapjairól. A legnagyobb ajándék azonban mégsem a kész családfa lett, hanem az a büszkeség és öröm, amelyet az ünnepelt érzett, amikor megismerte felmenői történetét. Azóta is nagy becsben tartja ezt a kutatást, és számomra ez jelenti a legnagyobb elismerést. SomogyMegyeiHirlap_1973_10__pages47-47DunantuliNaplo_1973_10__pages54-54

Egy születésnapi ajándék, amely Csokonaihoz vezetett. Egy somogyi református lelkészcsalád története a magyar irodalomtörténet tükrében

A családfakutatás egyik legizgalmasabb pillanata, amikor a régi anyakönyvek, egyházi feljegyzések és korabeli visszaemlékezések segítségével egyszer csak megelevenedik a történelem. Nem csupán nevek és dátumok sorakoznak előttünk, hanem emberi sorsok, barátságok és olyan kapcsolatok bontakoznak ki, amelyek a magyar művelődés- és irodalomtörténethez is elvezetnek.Egy Somogy vármegyei református lelkészcsalád kutatása során engem is ilyen élmény ért. A kutatásra egy kedves barátnőm kért fel, aki édesapját szerette volna meglepni 70. születésnapjára egy különleges ajándékkal: családjuk történetének feltárásával. Ahogy egyre mélyebbre ástam a forrásokban, hamar világossá vált, hogy ez nem csupán egy családfa lesz. Lassan kirajzolódott egy olyan történet, amelyben református lelkipásztorok, somogyi köznemesek és a magyar irodalom legnagyobb alakjai találkoznak.Ügyfelem felmenői között több generáción át találunk református lelkipásztorokat, akik Csökölyön, Hedrehelyen, Petenden és Somogy más településein szolgáltak. A család egyik meghatározó alakja Nemes Nagy Gergely volt, a csökölyi református lelkipásztor, akinek neve nemcsak az egyháztörténetből ismert, hanem Csokonai Vitéz Mihály somogyi éveinek történetében is fontos szerepet játszik.Csokonai Somogyban1798-ban, Lillával való fájdalmas szakítása után Csokonai Vitéz Mihály elhagyta a Dunántúlt, és Somogy felé vette útját. Testileg és lelkileg egyaránt megtörten érkezett Csökölybe, ahol régi debreceni ismerősei fogadták be.A korabeli visszaemlékezés szerint:"Nagy Gergely tiszteletes – ugyancsak egykori debreceni diák – és veje, Kis Bálint fogadták hajlékukba."Ez az egyetlen mondat önmagában is különleges családtörténeti jelentőségű. Megerősíti, hogy Kis Bálint református lelkész Nemes Nagy Gergely veje volt, és azt is, hogy Csokonai éppen annak a családnak a házában talált menedéket, amely ügyfelem felmenői közé tartozik.A költő állapota ekkor súlyos volt. Érkezése után annyira megbetegedett, hogy Kaposvárról orvost kellett hívatni hozzá. Heteken át feküdt betegen, miközben Nagy Gergely családja ápolta. A visszaemlékezések szerint Nagy Gergelyné és Kis Bálint felesége annyira megszerették a fiatal költőt, hogy felépülése után sem szívesen engedték tovább.Amikor egészsége helyreállt, gyakran átjárt a közeli Hedrehelyre, ahol egy másik régi debreceni diáktársa, Szokolai Dániel tanító szolgált. A somogyi erdők, a református lelkészbarátok társasága és a nyugodt falusi környezet lassan visszaadták életkedvét. Ezekben a hónapokban születtek későbbi nagy műveinek első változatai, köztük a Dorottya is.A Somogyi kázus és Nemes Nagy Gergely családjaNemes Nagy Gergely neve egy másik, irodalomtörténeti jelentőségű esemény kapcsán is fennmaradt.Halála után a csökölyi református gyülekezet elveszítette szeretett lelkipásztorát. Vejét, Kis Bálintot ekkor Hedrehely választotta meg lelkipásztorának. A csökölyiek azonban nem akartak lemondani róla, ezért igyekeztek visszahívni, míg a hedrehelyi gyülekezet ragaszkodott új lelkészéhez.A két református egyházközség között kialakult vetélkedés akkora visszhangot keltett, hogy Csokonai tréfás költeményben örökítette meg az eseményt. A történet Somogyi kázus néven vált ismertté, kezdősorai ma is sokak számára ismerősek:"Tegnap Csököly és HedrehelySzinte üstökbe kapott..."A vers egy valós eseményt örökített meg, amelynek szereplői között ott találjuk ügyfelem felmenőit is.Nemes Sárközy István és a somogyi szellemi élet.A kutatás során egy másik figyelemre méltó személy is előkerült: Nemes Sárközy István.Ő nem ügyfelem felmenője, ugyanakkor szoros kapcsolatban állt a Nemes Nagy családdal, és ugyanannak a művelt somogyi református–köznemesi körnek volt meghatározó alakja.Miután Csokonai felépült, Sárközy István meghívta nagybajomi birtokára. A korabeli visszaemlékezések szerint kiváló könyvtárral rendelkezett; Voltaire, Diderot és más felvilágosodás kori szerzők művei is megtalálhatók voltak polcain. Csokonai végül csaknem egy esztendőt töltött vendégeként. Itt alkotott, irodalomról, politikáról beszélgetett vendéglátóival, és ezek az élmények jelentősen hozzájárultak költészetének kibontakozásához.Egy újabb irodalmi kapcsolódásA család története a következő nemzedékben is érdekes fordulatot vesz.Nemes Nagy Gergely fia, Nemes Nagy Antal szintén református lelkipásztor lett. Felesége Thulmon Katalin volt, akinek családja rokoni kapcsolatban állt Berzsenyi Dániel családjával.Így ugyanazon család történetében egyszerre jelenik meg Csokonai Vitéz Mihály somogyi baráti köre és Berzsenyi Dániel rokonsági hálózata. Ez is jól mutatja, milyen szorosan összefonódott a 18–19. századi Somogy református értelmisége, a köznemesség és a magyar irodalmi élet.

Egy családfakutatás során gyakran egészen váratlan történetek bontakoznak ki. Jelen kutatás is így kezdődött: ügyfelem egyik felmenőjének keresztszülei tagyosi Csapó Ida és férje, Nemeskéri Kiss Pál voltak. Ez az elsőre egyszerűnek tűnő anyakönyvi bejegyzés arra ösztönzött, hogy utánajárjak, kik voltak ők valójában. A kutatás során egy rendkívüli életút rajzolódott ki, amely méltán tekinthető a reformkor egyik legérdekesebb női sorsának.Kevés olyan női életutat ismerünk a reformkorból, amely annyi fordulatot, élményt és történelmi eseményt ölel fel, mint Csapó Idáé. Sorsa egyszerre tükrözi egy művelt nemesasszony mindennapjait és Magyarország egyik legmozgalmasabb korszakának eseményeit.Csapó Ida 1807-ben született Tengelicen, a tekintélyes földbirtokos Csapó Dániel és Gindly Katalin gyermekeként. A család német anyanyelvű volt, de Ida már fiatal korában kiváló nyelvtudásra tett szert: a magyar mellett franciául, olaszul és angolul is beszélt, ami abban az időben rendkívül ritkának számított egy magyar nemesi hölgy esetében.1824-ben szerelemből ment férjhez Nemeskéri Kiss Pálhoz. Két évvel később férje a Magyar Udvari Kancellárián kapott tisztséget, ezért a fiatal házaspár Bécsbe költözött, ahol közel egy évtizedet töltöttek. Később újabb jelentős állomás következett életükben: Nemeskéri Kiss Pált Fiume kormányzójává nevezték ki, így ismét csaknem tíz évre az Adria partjára költöztek. A művelt és széles látókörű Csapó Ida ezekben az években az európai társasági és kulturális élet számos jelentős alakjával került kapcsolatba.Hazatérésüket követően Miszlán telepedtek le, ahol Ida aktív közéleti és jótékonysági tevékenységet folytatott. Kiemelten támogatta a kisdedóvók létrehozását, a nőnevelést és a szegények megsegítését. Munkásságát még Széchenyi István is nagyra értékelte, aki így jellemezte őt: "Szép lelke forrón lángol mindaz iránt, mi honunk felvirágzását érdekli."Politikai nézetei ugyanakkor eltértek a kor forradalmi eszméitől. Az 1848–49-es események során nem értett egyet Kossuth Lajos politikájával, és emlékirataiban Petőfi Sándorról sem festett kedvező képet. A márciusi események egyik szemtanújaként úgy látta, hogy a forradalmi szónokok – köztük Petőfi és Vasvári – inkább a tömeg indulatait korbácsolták fel, mintsem a józan megfontolást szolgálták. Visszaemlékezései ezért különösen értékesek, hiszen egy másik társadalmi réteg és politikai szemlélet nézőpontját őrizték meg az utókor számára.A szabadságharc leverését követően férjét politikai támadások érték, ezért Csapó Ida személyesen is kénytelen volt kapcsolatba kerülni Haynauval, hogy férje ügyében közbenjárjon. Ez az időszak életének egyik legnehezebb fejezetét jelentette.

Csapó Ida nemcsak jótékonykodóként és művelt nemesasszonyként vált ismertté, hanem íróként is. Naplói, visszaemlékezései és levelezése a reformkor és a szabadságharc utáni időszak fontos történeti forrásai, amelyek betekintést engednek a kor politikai, társadalmi és kulturális életébe, valamint egy kivételes műveltségű nő gondolkodásába.Végrendeletében úgy rendelkezett, hogy szüleivel és báró Serpessel közös sírban kíván nyugodni. Férje azonban másként határozott saját temetkezéséről: nem felesége mellé, hanem a miszlai erdő szélén jelölte ki sírhelyét. Ez a különös döntés máig találgatásokra ad okot a történészek körében.Egyetlen anyakönyvi bejegyzés vezetett el tehát egy olyan asszony történetéhez, aki a reformkor és a XIX. század közepének egyik legműveltebb, legaktívabb és legérdekesebb nőalakja volt. Csapó Ida élete jól példázza, hogy a családfakutatás nem csupán nevek és dátumok összegyűjtéséről szól, hanem olyan emberi sorsok feltárásáról is, amelyek közelebb hozzák számunkra a múlt történelmét. 

Tagyosi Csapó Ida II. Korabeli nemesi neveltetés  

A korabeli nemesi nevelésben a nyelvtudás kiemelkedő jelentőséggel bírt, és Csapó Ida kiváló példája ennek. Bár édesapja, Csapó Dániel fontosnak tartotta a magyar nyelv elsajátítását és használatát, Ida anyanyelve a német volt. Erről tanúskodik német nyelvű naplója és levelezésének jelentős része is, ami szoros kapcsolatban állt édesanyjával, Gindly Katalinnal, aki elsősorban németül beszélt. Gyermekkorában a család környezetében élő francia emigráns, báró Serpes nevelő is hozzájárult ahhoz, hogy folyékonyan megtanuljon franciául. Később, férje hivatali pályájának köszönhetően Bécsben, majd Fiumében élve tovább bővítette nyelvismeretét: olaszul és angolul is megtanult. Széles körű műveltsége, nyelvtudása, valamint irodalom és zene iránti érdeklődése nemcsak személyes értéket jelentett, hanem férje társadalmi és hivatali szerepvállalását is segítette a hivatalos eseményeken és a korabeli társasági életben.A fennmaradt források ugyanakkor arra is utalnak, hogy a kor nemesi kisasszonyainál elvárt háztartásvezetési ismeretek elsajátítása kevésbé állhatott nevelése középpontjában. Bár biztos következtetés nem vonható le, valószínűsíthető, hogy érdeklődése inkább a műveltség és a szellemi élet felé irányult. Erre utal az is, hogy a házaspár bécsi, majd fiumei évei alatt többször is szülei anyagi támogatására szorult. Ennek hátterében feltehetően nem csupán a háztartás vezetésében szerzett kisebb tapasztalat állhatott, hanem az a magas életszínvonal is, amelyet Nemeskéri Kiss Pál hivatali rangja és társadalmi pozíciója megkövetelt. 

A fiumei Tengerpart napilap 

A fiumei Tengerpart napilap a Monarchia polgári és tengerészeti fókuszú, magas színvonalú sajtóterméke volt, amely kiemelten foglalkozott az idegenforgalommal, a fürdőélettel és a tengerparti élettel. A lap tartalma a hírek és tengerészeti menetrendek mellett részletes fürdővendég-listákat (Kurliste) és változatos hirdetéseket közölt, lefedi a Magyar-Horvát Tengerpart és az Isztriai-félsziget főbb üdülőhelyeit, mint Fiume, Abbázia, Crikvenica és Pola. A fiumei Tengerpart napilap kiemelten foglalkozott Gradóval is, mint a Monarchia gyorsan fejlődő adriai üdülőhelyével, rendszeresen beszámolva a helyi fejlesztésekről és a magyar fürdővendégekről. A lap hirdetései és tudósításai részletezték a kikötő modernizálását, a strand bővítését, valamint a népes nyaralóközönség adatait.

A családfakutatás egyik legszebb pillanata, amikor ráébredünk, hogy egy család története nem ér véget puszta adatokkal, hanem a hivatástudat, a tudás iránti vágy által a szülők munkáját a gyermekek folytatják, a barátságok és kapcsolatok pedig generációkon átívelnek.Így történt ez a Nemes Nagy család esetében is.Korábbi írásomban már bemutattam Nemes Nagy Gergely csökölyi református lelkipásztort, aki házában vendégül látta a fiatal Csokonai Vitéz Mihályt, valamint vejét, Kis Bálintot, a költő jó barátját. Gergely halála után sem szakadt meg az a szellemi és társadalmi kapcsolatrendszer, amely családját Somogy vármegye legtekintélyesebb református nemesi köreihez fűzte.Ennek egyik legszebb példája fia, Nemes Nagy Antal életútja.1792-ben született Csökölyön, abban a parókiában, ahol édesapja lelkipásztorként szolgált. Tanulmányait a korszak legjelentősebb református iskoláiban végezte: előbb Csurgón, majd Pápán, végül a Debreceni Református Kollégiumban, amely a dunántúli református értelmiség szellemi központja volt. Pályája során Pettenden, Magyarladon, Somogyviszlón, Bolháson és Orciban szolgált lelkipásztorként, életét végig a református egyház szolgálatának szentelve.Ám talán még beszédesebb, mint maga az életút, az a kapcsolati háló, amely már gyermekkorától körülvette.Egy keresztelő, amely sokat elárulNemes Nagy Antal keresztelésének anyakönyve valóságos korrajz. (fotók között)A jelenlévők között egyszerre találjuk Nemes Sárközy Jánost, Lászlót és Józsefet, hitveseiket, mellettük Cseppán Istvánt, Nagybajom református lelkipásztorát, valamint Szentgyörgyi Istvánt, Gige lelkipásztorát, továbbá még néhány előkelő somogyi református nemesi család képviselőit és feleségeiket.Ez a névsor önmagában is sokat elmond.Nem egyszerű udvariassági látogatásról volt szó, hanem annak bizonyítékáról, hogy a Nemes Nagy család a belső-somogyi református értelmiség és köznemesség megbecsült tagjai közé tartozott.A keresztelőn együtt jelent meg a református egyház és a vármegyei nemesség színe-java.

A házasság, amely tovább erősítette a kapcsolatokat

1823-ban Csökölyön Nemes Nagy Antal feleségül vette Nemes Thulmon Katalint, aki 1805-ben Niklán született Nemes Thulmon Zsigmond és Zajgár Erzsébet leányaként.Ez a házasság két régi református családot kapcsolt össze.A Thulmon család Somogy vármegye megbecsült köznemesei közé tartozott, rokoni kapcsolatai pedig elvezettek Berzsenyi Dániel családjához is. 

Nem véletlen tehát, hogy a házasság a korabeli református értelmiség figyelmét is felkeltette.Az esküvő tanúinak névsora ismét sokat mond:• Nemes Sárközy István, Somogy vármegye másodalispánja, a belső-somogyi református egyházmegye gondnoka és Csokonai Vitéz Mihály egyik legjelentősebb mecénása; • Nemes Sárközy Pál, a tekintélyes Sárközy família tagja; • Nemes Madarász Zsigmond, Somogy ismert köznemesi családjának képviselője, az eskető pap pedig Kis/Kiss Bálint volt, Antal sógora.

Ezek a nevek világosan mutatják, hogy Nemes Nagy Antal nem csupán lelkészként volt ismert, hanem olyan család tagjaként, amelyet a vármegye vezető református nemesei saját bizalmi körükhöz tartozónak tekintettek.Egy különleges kapcsolati hálóA család történetét vizsgálva szinte kirajzolódik előttünk Somogy vármegye református elitjének térképe.Az egyik oldalon ott állnak a lelkipásztorok:• Nemes Nagy Gergely, • Kis Bálint, • Cseppán István, • Szentgyörgyi István, a másikon pedig a vármegye meghatározó református köznemesi családjai:• Sárközy, • Thulmon, • Madarász. Ez a két világ azonban korántsem különült el egymástól. A lelkészek gyermekei ugyanazokban a kollégiumokban tanultak, ugyanazokban a gyülekezetekben szolgáltak, családi eseményeiken ugyanazok a nemesi családok jelentek meg keresztszülőként, tanúként vagy jó barátként.Az örökség folytatódottNemes Nagy Antal és Thulmon Katalin házasságából született Nagy Károly, aki édesapjához és nagyapjához hasonlóan a református egyház szolgálatát választotta.1824 novemberében, Pettenden született. Tanulmányait Csurgón végezte, majd Magyarladon praeceptorként, később Hencsén és Galambokon tanítóként szolgált, végül maga is ismert református lelkipásztor lett. Személyében immár a harmadik nemzedék vitte tovább azt a hivatást, amelyet még Nemes Nagy Gergely kezdett meg a 18. század végén.